Az utolsó bakonyi szűrszabó:
 

 Belépve a kis bakonyi falu portájára az ember fia érzi, nem egy mai, modern falusi házba tévedt. A házba érve, mintha egy falumúzeumban járnánk. Pedig itt bizony emberek élik mindennapjaikat. A konyha falán falvédők, melyeket utoljára nagyanyám megsárgult fotóin láttam, a szoba falát festmények, fokosok, karikások, oklevelek díszítik. A sarokban egy guba áll magányosan. A bútorok tiszteletet parancsolóan idősek. „Áru” sehol, „érték” annál inkább.
Az ötvenkét éves, szép magyaros bajuszú rokkantnyugdíjas férfi legalább hatféle foglalkozást űzött élete során, egymástól nagyon is távol állókat. Kazángépésztől őrkutyakiképzőig volt ő már sok minden, megfelelve nyughatatlan természetének. De már ifjúkorában is, míg más legények táncolni mentek, őt a levéltárak mélyére s padlások magasába hajtotta a vére.

- Nem fért a fejembe, hogy itt a Bakonyban, a szűr őshazájában hogyan tűnhetett el ennyire minden, ami a szűr készítéséhez kellett?! Magam csak kettő szűrt láttam eredetiben. Az egyiket Lókúton, azt a nevezetes Haynau-gyászszűrt, amit a magyartipró leváltása örömére készítettek vagy itt, vagy Szentgálon; a másik meg a Bakony Múzeum egyetlen fellelhető darabja volt, ezt le is fényképeztem. De bárhogy méregettem, nézegettem, sok fortélyára magamnak kellett rájönni. Mert igaz hogy a szűr többnyire szögletes darabokból áll, de például a hónaljrésznél sehogyan sem bírtam kitalálni a megfelelő közdarabot. Mígnem egy éjjel fölébredtem, rájöttem, lerajzoltam, azóta megvan.

Szűrszabó mesterünk tehát a huszadik század vége felé fölfedezte a pálhát, azt a rombusz alakú betétet, amit évszázadokkal azelőtt valakik mindennaposan használtak. Igen ám, de a Bakonyban élt díszítő motívumok még nem voltak sehol. Azokat kisebb csoda folytán kapta meg egy néven nem nevezhető kis faluban, hatalmas dobozba zárva. Ettől kezdve a keze alól kikerülő évi tíz-tizenkét cifraszűr csak bakonyi motívumot mutat. Hiába ismer a mester vagy hétszáz tulipánmintát, azokból csak azt a százötvenet varrja-vágja, ami itt volt honos. A szűrszabó mester szívesen vállalja a fotózást, de ahhoz, hogy magára kanyarítsa a szűrt, előbb méltó módon viseletbe öltözik. A saját munkáját tiszteli meg?

- A népemet, a bakonyi ember emlékét tisztelem – azzal, hogy csak úgy, akármire nem veszem fel a szűrt. Nézzenek bár hülyének az emberek, egyszer majd ők is rádöbbennek arra, amit én már tudok, s tudnak a gyerekeim is: a történelem a gyökér, a múlt a fa, mi annak csupán vékony ágai lehetünk.

Miközben szorgalmasan jegyzeteltem, félve kérdeztem meg:
- Van utánpótlás?
- Csinálom, amíg bírom. – Jött a válasz, én meg tehetetlenül ültem a széken, és azon járt az eszem, hogy miközben sorra épülnek a multinacionális vállalatok hiperszuper „soppingcenterjei”, s tömik tele őket olcsó, sorozatgyártott külföldi árukkal, addig talán most készülnek az utolsó szűrök a bakonyi kis faluban. Lehet, hogy pár év múlva történelmünk eme csodálatos emlékeit, az utolsó szűrszabónk remekeit már csak pár helyén láthatjuk a világnak. Mint például:

A II. János Pál pápa Őszentségének készült emlékszűrt.
A Gróf Habsburg Ottónak készült szűrt.
A Mádl Ferencnek készült szűrt.
A Gróf Boks Árpádnak készült szűrt.
A Sümegi Ferences Rendháznak készült, a Szűzanyának szentelt, szűrt.
A 15 milliós magyarságért készített emlékszűrt, melyet Erdő Péter hercegprímás szentelt fel, s melyet az Esztergomi Bazilikában őriznek.
A Pápai Kastélymúzeumban látható szűrt.
Vagy éppen a Tokiói Magyar Intézetben látható szűrt.

Idegen szóval úgy hívhatjuk a fentieket, hogy „referenciamunka”. Még mindig jobb, mintha már csupán „emlékeknek” hívnánk őket.